az előző post kontrájaként kb. 11-kor hívott Mamma, hogy bizony néha nagyon fáj. Aztán fél12-kor hívott, hogy furcsa reccsenést (!!!) hallott odalent, és még gyakrabban fáj. De anyukája mondta, h feküdjön csak vissza. Én azért éreztem, h van valami, így szépen összeraktam a cuccaimat, és készültem.
Aztán fél 1kor hívott Mamma, hogy épp mentővel mennek mingyá a kórházba, úgyhogy mehetek. Villámpakolás, padlógáz, bő 50 perc. Főkapun nincs portás, aztán kiderül, hátulról lehet bemenni. Mamma már a szobában, előkészületeken túl. Vajúdás lesz. Hö. Én kint vártam. Oszt egyszer csak jött a lehetőség (más ugye nem szült, 2-3 körül csak mi voltunk), hogy bemenjek. Nincsenek ilyen ambícióim, nem is voltak sose, de kicsit vacilláltam, oszt no, próbáljuk meg (egyszer élünk, vagy mi). Bementem, Dr. Horváth újra rendel. Poénkodtam, viccelődtem, aztán amikor kezdett fajulni (no meg a szoba, az eszközök), akkor éreztem, hogy jaj. Mondom, én pattanok, mert még éppen kiérek a székre anélkül, hogy összeesnék. 20-30 perc múlva Mamma wc-re ment, segítettem, oszt újra bementem. Ekkor már 2 percig sem bírtam, olyannyira, hogy annyira rosszul lettem, h valszeg átkómáztam a következő időszakot. Kemény volt az, hogy Mamma nagyon szenvedett, ezt "jó" (vagy inkább fontos) volt látni, de ennyi. Én nem bírom.
Amikor is jött a hír, hogy viszik a Mammát fel a műtőbe (nem fordult be a gyermek feje a szülőcsatornába, vagy mi). Vitték, de igazán akkor már Mamma nagyon készen volt. Aztán a fejemet beraktam a folyosóra, hallgatóztam. Jó sok (örökkévalóság) ideig csak vártam, aztán amikor felsírt a gyermek, nagyon elöntött a boldogság (vigyorogtam, mint a vadalma a Zukov ajtónak). Nem sokra rá hozták a kis kék szörnyet, jól megnéztük az újszülött osztályon is, aztán elköszöntünk, és mentünk aludni. Állítólag alig tudták kivenni a résen a gyerköt, mert az uh-n 3,2 kg-ra jósolták 2 hete. Oszt ugye 4,1 kg lett.
 |
 |
 |
| Származási hely: Zalán | ||
Megszületett Zalán.
