érdekes sztori. megyünk haza Mummával (Magdi néni megint hazavitte Csengét, ami nagyon jó), oszt az utcánk sarkán kifordul egy bicajos fiatal csávó. De kurva ismerős a bicaj, hé, ez nem...?! De! Mummának mondtam, menjen haza, én pedig - miután a döbbenet engedte - elkezdtem emberünk után sétálni. Merthogy csak lengén, lazán, szlalomozva gurult.
Mint kiderült az Attila u. 29-be ment a csajához, és Dávidnak hívják. Vártam. gondoltam, megvárom. Közben pedig bizonyítékot gyűjtök, hívom a rendőröket stb. Tehát felváltva hívtam a rendőrséget, a Decathlon-t, meg Mammát. Míg Mamma kereste a számlát, infót gyűjtöttem. A helyzet:
- rendőr akkor jön ki (érdemben), ha van hiteles doksim egy alvázszámról, amely egyezik az érintett bicajjal,
- a Decathlon-ban nem tudja, csak a főnök megnézni az alvázszámot, és nem is tudják, pontosan hol van (az alvázszám, de végülis a főnököt sem),
- a számlára nem írták rá az alvázszámot, így az valszeg a gépben sincs meg.
Amikor kijöttek párosan a házból - értelemszerűen bicaj nélkül -, akkor még ez az infó nem volt meg, így nem mondtam, tettem semmit. Később, amikor már elpárolgott a tervem, már mindegy volt. Mivel edzés volt, mentem, és gondoltam, a legközelebbi találkozáskor majd megmondom, amit kell. Mert itt ma ebben az országban mást nem lehet tenni. Illetve lehetne, de az nem az én asztalom.
