13-án volt a karácsonyi partink a cégnél, ami - azóta már tudom - fordulópont mind a céges énem (énünk), mind általános emböri szempontból is. Az alaphangulat ugye nem volt túl jó, igen sok embert kirúgtak, no meg az utóbbi évben-hónapokban kezdett eluralkodni a klasszikus magyar droid-stílus, főleg a vezetővagyok-tekussolj szindróma.
Mindenesetre nagyon sok sztori kerengett a fejemben, és már zúgott a fejem. Mammával is folyamatosan fa*akodnak. Így aztán amikor a bulin már többen jöttek előre (díjazás előtt!) gratulálni, kezdett összeállni a fejemben a szöveg.
Mamma tízévesként kapott virágot. Igazán meg sem lepődtem, amikor végakkordként a fődíjat hárman kapták, és én is benne voltam. Végülis másodikként mondhattam el a beszédet, ami dadogósra sikeredett. Viszont célba jutott, a legnagyobb tapsot én hoztam el (már beszéd közben beletapsoltak), persze könnyű ilyen időben olyat szólni, ami tetszik. Mármint arról, hogy ha az emberekkel emberként bánunk/beszélünk, akkor sokkal többet tudnánk kihozni az egészből.
A következő 3 hétben minden este elszavalom a beszédemet, és vívódom, hogy jól tettem-e, amit tettem. Sokan biztos úgy értették, hogy ne keménykedjünk, de nem erről beszéltem. Viszont az a 30-40 ember, aki odajött, hogy megköszönje, hogy elmondtam, ami a szívét nyomja, az visszaigazolt. Meglássuk, mi lesz ebből.
Aztán meg Lacival dumáltunk egy nagyot munkáról, jövőről, életpályáról, saját helyzetünkről. Ez is mérföldkőre sikeredett, sajnos is meg nem is. :) Az egész buli olyan volt, mint egy álom, hiszen buli nem volt, egész végig beszélgetés volt, gyakorlatilag ültem, és jöttek az emberek, leültek, beszéltünk, aztán jött más is. Nagyon érdekes volt. A díjnak nem tudtam örülni, de piszkosul jólesett. Valahogy úgy éreztem, hogy a hangulat az már nagyon más, mint régen.
